Tegyük fel, hogy sokat látott és tapasztalt userek
vagyunk mind, és az adatokat tartalmazó partíciókat NTFS fájlrendszerben
tartjátok, ami azért jó, mert ha éppen az ablakos rendszer a soros, akkor
könnyedén együttműködhettek vele, míg ugyan ez EXT4 vagy BTRFS fájlrendszerek
esetében bajos lehet.
Miután frissen telepített openSUSE (vagy bármilyen más
Linux alapú) rendszereteket sikerült elsőre elindítani, és megcsodálni, hogy
„deszép”, elérkezett az ideje, hogy felcsatoljátok a zenéket, filmeket, és
mindenféle egyéb, teljesen jogtiszta tartalmakat hordozó NTFS partícióinkat. Ez
így rendben is van, de mi lesz akkor, ha legközelebb is ezt szeretnétek tenni?
Megint manuálisan? És ha a Linux van olyan ügyes, hogy ezt egyedül is meg tudja
tenni a megfelelő útmutatással? Persze, nem is kérdés, hogy erre minden további
nélkül alkalmas, és képes. Az NTFS fájlrendszerű partíciók indításkori
felcsatolásához a következőket kell elmagyarázni neki.
De mielőtt izzítanátok a terminált: bár számtalan root
jogokkal is élni tudó szoftver létezik, mert ugye a művelethez, melyre
készülünk rendelkeznünk kell ilyen kiváltságokkal, én személy szerint mégsem
ajánlanám őket. Ennek egyik oka, hogy egy korábban remekül belakott Kubuntumat
sikerült ezzel örökre elnémítanom. A másik ok sokkal inkább a személyes
fejlődéshez kapcsolódik: ha mindezt manuálisan meg tudjátok tenni, akkor rövid
úton kezdőből teljes értékű Linux felhasználóvá válhattok, ami a reggeli
tükörbenézésnél lehet különösen hasznos.
Tehát akkor csapjunk is bele a bizonyos lecsóba, majd
hagyjátok el a konyhát. Kezdetnek győződjetek meg arról, hogy egyetlen NTFS
partíció sincsen felcsatolva, mert jelenleg az a jobb, ha használaton kívül
állnak. Kérdés, hogy a hőn szeretett Linuxotok minek is látja ezeket a
meghajtókat, hogyan nevezi őket? Ezt már csak érdekességképpen is látni kell,
akinek kedve engedi látogasson is el a következő helyre:
/dev/disk/
A /dev/disk/ mappa |
Itt aztán találtok néhány további mappát, amik az
elérhető, felcsatolható háttértárolókat tartalmazzák azonosító (ID), megadott
név (Label), elérési út (path) és egyéni azonosító (unique identifier, uuid)
szerint. Nektek majd az ID kell, de még mielőtt elkezdenétek vadul vágólapozni,
várjatok kicsit, ugyanis a szükséges információ ott lesz már a műveleti
területen.
A következő előkészületi lépés annak a mappának a
létrehozása lesz, melybe a rendszeretek minden indítás után beilleszti majd a
felcsatolt meghajtót. Ezt több helyre is létre lehet hozni, akár a /home
könyvtárba is. Én régi szokás szerint minden ilyesmit a /media mappába teszek.
Egyetlen előnye, hogy még többet ismerkedhetünk a terminállal, így én is erősen
ajánlom. Hívjátok is elő öreg barátotokat a menüből, vagy ALT+F2 után véssétek
be, hogy „terminal”. Ha már megnyílt, akkor a következő paranccsal hozzátok
létre a mappát a megfelelő helyen:
sudo mkdir /media/mappa neve/
Az enterezés után a rendszer bekéri majd a root
jelszavatokat, amit adjatok meg és már kész is a szükséges mappa a megfelelő
helyen. Most jön a folyamat lényege, ami után már készen is vagytok. A Linux
rendszerek egy fstab nevű fájlban tárolják azokat a meghajtókat, amiket
felcsatoltok, hasonlóan a GRUB-hoz, de ellentétben a GRUB-bal, az fstabot jóval
könnyebb szerkeszteni. Természetesen mindennemű szerkesztéshez rendszergazdai
jogokra van szükség. Ássátok elő megint a terminált, és írjátok be a következő
parancssort:
sudo kwrite /etc/fstab
Miután megadtátok a root jogot magatoknak, meg is fog
jelenni az immáron szerkeszthető fstab fájl a kwrite-nak köszönhetően. Ha GNOME
rendszeretek van, akkor a kwrite helyett írjátok, hogy „gedit”. Itt hívom fel a
figyelmet arra, hogy óvatosan szerkesztgessétek, és semmi olyasmit ne írjatok
bele, amiben nem vagytok teljesen biztosak. Valahogy így néz ki a fájl:
fstab |
Itt már jól látszik, hogy mi lesz a cél. Van egy NTFS
partícióm, amit a harmadik helyre akarok bootoláskor felcsatolni.
1. Ehhez kezdetnek le kell másolni az ID-t, tehát a
„proc” kezdetű sor elején egy enter új sorhoz, majd másoljátok oda a második
meghajtó ID-ját, majd a végén a „2-t” cseréljétek le „3-ra”.
2. Következik annak a mappának az elérési útvonala, ahova
csatolni szeretnétek az adott partíciót. Az elhelyezéshez használhattok
nyugodtan szóközöket, ugyanis a fájl teljesen szintaxis-érzékeny, azaz nagyon
jól tudja, hogy hova milyen információ tartozik.
3. A következő lépés megadni a Linux rendszeretek számára
a parancsot, hogy mit is kezdjen a felcsatolandó meghajtóval. Jelen esetben az
„ntfs-3g” parancs lesz használatos, ami NTFS fájlrendszerű partíciót csatol fel
írási jogokkal. Fontos, hogy így írjátok be, egyébként nem fogjátok tudni
szerkeszteni a partíción lévő fájlokat.
4. A következő lépésben paramétereket adtok meg, amik
meghatározzák, hogy milyen jellegű adatok vannak jelen a meghajtón. Ha mondjuk
angolul tartanátok mindent a meghajtón elég lenne a „defaults”, de én ékezetes
karaktereket használok, ezért nem árt tudtára adni bátor pingvineteknek, hogy
UTF-8 kódolást használjon. Ellenkező esetben ANSI-ban fogja kezelni, és aki már
látott egy ékezetes szöveget ANSI kódolással megjelenni, az most mosolyog egyet. Tehát értjük egymást:
defaults,locale=en_US.UTF-8.
5. Végül következik kettő paraméter, amiket a fejlesztők
tartottak fontosnak megjelentetni, mivel a teljesség igénye nélkül közelítem a
témát, ezért ezek magyarázatától most eltekintek. Elég annyit tudnotok, hogy
„0_0” formában írjátok be ezeket a sor végére kb. 3 szóközzel a kódolási
paramétereket követően.
6. Nem tudom mennyire hihetetlen, de készen vagytok.
Mentsétek el a fájlt, és zárjátok be.
7. Reboot! :)
Ennyiből áll induláskor automatikusan felcsatoltatni egy
NTFS fájlrendszerű partíciót bármelyik Linux rendszeren. Egyáltalán nem
bonyolult, de ha segítségre lenne szükségetek, vagy esetleg további információk
érdekelnének a lehetőségekről, egyéb paraméterekről, akkor írjatok, és szívesen
segítünk bármiben.
Szép napot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése