Az előző bejegyzésben számoltam be arról, hogy milyen kiváló alkotásokat készítettek az elmúlt néhány évben a "szabad filmek" hívei a Blender nevű szabad animációs szoftver segítségével. Három filmet taglaltam részletesebben, és a harmadikról még csak egy trailert sikerült mutatnom a kedves olvasóknak. Nos, immáron megjelent a Sintel teljes egészében, amit részemről nagy várakozás övezett, mivel látva az előző kettő próbálkozást, növekvő színvonalat véltem felfedezni. Elöljáróban annyit elmondhatok teljesen nyugodt lelkiismerettel, hogy a Sintel tovább emeli a lécet, egyre feljebb, ami egy kedvező jövőképet enged láttatni.
Megvalósítás
Először is egy-két szót a megvalósításról. Jómagam laikusnak vallom magam e téren, tehát ennek megfelelően, mint nyálcsorgató, kukoricát ropogtató néző szeretnék beszámolni arról, hogy milyennek láttam a film technikai oldalát. Van rá számos színes magyar kifejezés, de nem szeretnék közönségesnek tűnni, ezért ezeket mellőzöm. Összességében nagyon meggyőző volt minden. A karakterek megjelenítése és kidolgozottsága hiánytalan volt most is. A lehetőségeket maximálisan kihasználó megjelenítést láttam, és öröm volt nézni a filmet. A karakterek mozgása, kiváltképp a sárkányoké volt maradandó, és rögtön beugrott a 2020, a tűz birodalma című film, ami sárkányok megjelenítése terén vezet nálam. Nos, a Sintel mindössze kicsivel marad el mögötte, miközben jó néhány millió dollár választja el a két produkciót, ezt ne feledjük. A tájak megjelenítése is csodálatos volt. És nem fogok belekötni semmibe, mert nincs értelme. Egyértelműen látszik, hogy nagyon sok munka van benne, és szakértelemben, alkotni vágyásban és igyekezetben nem volt hiány egy percig sem. A zene magával ragadó, amit most is Jan Morgensternnek köszönhetünk. A világ, amit készítők megalkottak megállja a helyét bármelyik szuperdrága puccparádéval szemben!
Sintel története
A történetet nem szeretném teljes részletességében tárgyalni, mert egy 14 perces filmről van szó. Értelmét sem látom annak, hogy különösebben elmélyedjek a történetben. Sintel a bemutatóban is látott fiatal lány, akit egy napon a sors egy kis sárkánykölyökkel hoz össze. Rövid közös idejük boldogan telik, míg egy felnőtt sárkány el nem ragadja a kis lángköpőt Sinteltől, aki azon nyomban útnak is indul. Az út hetedhét országon át tart, mint a mesében írva vagyon. A távolságokat itt a tájak váltakozása igyekszik, szerintem meggyőzően, érzékeltetni. Végül Sintel rátalál elveszett társára, de nem teljesen úgy, mint várnánk. Eszemben sincs lelőni a film csattanóját. Tessék megnézni, és vélekedjen mindenki úgy, ahogy gondolja... Nekem tetszett, gondolkodásra késztetett. Lányoknak zsepit, és ölelő kedvest kívánok hozzá.
Végszó és a film
Végszóként annyit, hogy a film vége, legyen bármilyen is, ordít a folytatásért. Én is ordítok érte, mert nem láttam eleget, és érdekelne, hogyan alakul Sintel története a jövőben. Nagyon remélem, hogy ezzel nem csak én vagyok így! A filmet természetesen most is beágyazom, jó szórakozást hozzá mindenkinek.
Tegnap Dredné (született Enikő) megkért, hogy írjak megint ide, mivel olyan régen tettem már ezt. Ennek örültem, hiszen így számomra is kiderült, hogy van, aki elolvassa, amit írok! De komolyra véve a szót van olyan téma, ami említésre méltó, és itt a helye, ezen a blogon.
Kedves ismerőseim, barátaim tudjátok, hogy különösen rajongok az OSS dolgokért, hiszen ezért használok Linuxot, és ezért a határtalan lelkesedés minden új vívmányért, ami erről a területről származik. Rendszeres olvasója vagyok a magyar Ubuntu Közösség oldalának, jómagam is a fórumozók közé tartozom. Sőt, ott is van egy blogom, amit persze ajánlok figyelmetekbe. Ezen az oldalon említést tesznek minden újdonságról, ami a Linux, az Ubuntu vagy egyáltalán az OSS világából származik. Itt olvastam először a következő három animációs filmről is, amiket egy szabad forráskódú, és ennek megfelelően szabadon elérhető animációs szoftverrel készítettek, melynek a neve Blender. A szoftver egyébként elérhető Windowsra, Linuxra, Macre, Solarisra és még Irixre is! Eszméletlen, hiszen az Irix ma már egy haldokló projekt, viszont megjelenésekor az egyik leghaladóbb operációs rendszer hírében állt. Az általa használt XFS fájlrendszer akkortájt egyértelműen a leggyorsabb volt. Érdemes megnézni a honlapot, vagy wikin utána olvasni kicsit.
De vissza az eredeti témához. Tehát léteznek ilyen animációs filmek készítésére irányuló projektek, melyek egyrészt meg tudják mutatni a Blender képességeit, továbbá azt is, hogy sok pénz nélkül is lehet jó dolgokat létrehozni, ahogy arra a címben is felhívtam a figyelmet. Elég a süketelésből, jöjjön a lényeg:
Az Elephants Dream különös világa
A film 2005-ben készült el, akkor még az "Orange" projekt keretében. Ezzel ez az alkotás lett a világ első (!) szabad filmje. A filmben két szereplőt találunk Proogot és Emot. A helyszín pedig egy óriási gépezet belseje, melyet Proog mutat be Emonak. A helyszín egyébként zseniális lett, mivel sikerült a kiváló zenével (amit egyébként Jan Morgensternnek köszönhetünk), a színekkel, a hanghatásokkal és a környezet mozgásával egy olyan világot kialakítaniuk, melyhez hasonlót unalmas valóságunkban nem találunk. A gépben megtalálható minden, ami el tud varázsolni: kisebb robotok, amik ide-oda rohangálnak és végzik a dolgukat, de megvan a fémpadló keltette kopogás, ami szintén hozzájárul a hely bájához és persze vezetékek kusza tengere, melyek néhány helyzetben egyenesen az Animátrix világára emlékeztetett engem.
Proog kukucskál a gép gyomrában
A történetben Proog igyekszik a gép varázslatosságát bemutatni Emonak, aki azonban nincsen elragadtatva a sötét fémrengetegtől. Mindenki maga eldöntheti, hogy melyik oldalra áll, hiszen nem kerül eldöntésre a kérdés. Nyitva marad, hogy döntsünk mi magunk.
A kedvenc képem a Híd
Számomra elragadó a történet, és nagyon elgondolkodtatott. Ha a 20-as években lennénk, akkor azt mondanám, hogy kicsit avantgárd, de így csak azt mondom róla, hogy varázslatos. Az film nem hosszú, hiszen "csak" 10 percig élvezhetjük Proog útmutatását. A szabadság előnyét azonban tessék kihasználni, ami azt jelenti, hogy minden (képek, zene, maga a film) ingyen elérhető számunkra. Aki tud, éljen vele. És végül következzen a történet maga, jó szórakozást hozzá!
Talán nem mondok túl nagy blődséget akkor, ha azt mondom, hogy az Elephants Dream egy kicsit elrugaszkodott a ma megszokott mainstreamtől. Egyébként ez nem probléma, de nem árt azt is figyelembe venni, hogy minél inkább elrugaszkodott egy alkotás, annál szűkebb réteget lehet vele elérni. Ennek a tükrében született meg a következő film, melynek címe Big Buck Bunny.
A giganyuszi test mögött érzékeny lélek lapul
A történetben egy átlagosnak semmiféleképpen sem nevezhető nyuszit ismerhetünk meg, akik egyben történetünk főhőse. Buck nagyon szereti a pillangókat, és szívesen csodálja őket a réten. Ezt három mindenre elszánt rágcsáló próbálja megakadályozni, akik látványosan kivégzik a csodálatos pillangókat. Ezt azonban Buck nem engedheti, és kezdetét veszi a Shrek sorozat humorával fűszerezett Rambo-szerű erdei harc, melynek győztese persze Buck és a pillangók. A két gonosz mókus, és harmadik makkevő (aki engem leginkább egy hörcsögkasztniba betuszkolt degura emlékeztet) pedig megtanulja a leckét: sose köss bele egy nálad kb. 20szor nagyobb nyúlba, mert megjárod.
A kis gonosztevők
Buck világa szemet gyönyörködtetőre sikeredett. Részletes és alaposan kivitelezett környezet, amiben minden részletre ügyeltek a film készítői. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy a kivitelezés minősége már összemérhető a híres, dollármilliókból készült alkotásokkal is. Elég, ha néha odapillantunk a széltől lengedező fűszálakra, vagy a bundás rágcsálók szőrzetére. A történet egyébként kicsit több, mint egy évvel az Elephants Dream után került napvilágra 2007-ben, és az előzőhöz hasonlóan a Blender segítségével készült.
Rambonyuszi akcióban - óriási
Ez az alkotás már sokkal könnyebben befogadható, kevesebb gondolkodásra késztet, ám annál több nevetésre. A film nézése közben sokszor felnevettem a humoros helyzeteken. Mivel leginkább a humorra és az egyszerű történetre koncentráltak a készítők, ezért egy sokkal nagyobb közösség számára lehet nézhető Buck története. Ezzel magyarázható talán a siker, amit a film elért. A fanatikusokról sem feledkeztek el, hiszen a karakterek felhasználásával még játék is készült a filmből, melynek neve Yo Frankie!. Bátran ki lehet próbálni. Végül pedig következzen a történet. Jó nevetést!
Nem kellett sokat várni arra, hogy egy újabb Blenderes csodát üdvözölhessen a "szabad" világ. A Durian Project keretében készül a legújabb animációs film, melynek címe Sintel. A projekt a legújabb a Blender közösség közös erőfeszítései között, és ennek megfelelően nagyobbat szeretnének vele durrantani, mint az ezt megelőző részekkel. Ennek megfelelően nagyobb a vállalkozás is.
Hihetetlen alaposság mindenütt
A történetet én magam sem ismerem teljes egészében. Annyi bizonyos, hogy ezúttal ismét a fantázia világába tehetünk egy kirándulást, ahol végigkísérhetjük egy lány és egy sárkánykölyök kalandjait. A filmről egy 52 másodperces trailert szeretnék mutatni, mely láthatóvá teszi, hogy milyen hihetetlen lehetőségek rejlenek az OS szoftverekben. A világ, melyet a készítők megalkottak magával ragadó és nagyon látványos.
Nagyon szép kivitelezés
A képek alapján joggal várhatjuk azt, hogy élvezetes lesz a film. Hiszen megint ott lesz a látvány, a kiváló zene és az érdekes történet. Ám kell a sikerhez még valami, ami nélkül semmilyen animációs csoda nem lehet maradandó, ez pedig a fantázia, a varázslat, melyet belevisznek. Amikor lehuppanunk az LCDnk elé, és hirtelen nem is törődünk már a szürke valóság gondjaival, hanem magával ragad egy történet. Azt kívánom, hogy legyen ez így a Sintellel is.
Remélem, hogy kicsit sikerült elkápráztatnom minden olvasót ezekkel a nem mindennapi alkotásokkal. A szabad szoftveres világ már számtalan alkalommal bizonyította erejét, és bízom benne, hogy fogja is. Jól mutatják ezt be a fenti filmek, de emlékezzünk az Avatar látványára, hiszen az is nyílt szoftverekkel készült. Én azt mondom, hogy elnézve az eddigi sikereket, további csodákat várhatunk, de addig is nézzétek meg ezeket, és örüljetek velem együtt, hiszen van minek.
Az eredeti cikk Torma László munkája, mely blogján olvasható.
Már régóta forgattam a fejemben azt a gondolatot, hogy összeállítok egy saját kiadást. Ez senkinek sem kerül különösebb erőfeszítésébe, aki kicsit jobban ismeri a Linuxokat az átlagnál. Végül szépen-lassan az utóbbi néhány hétben összeállt valami, amit viccesen CefiOS-nek neveztem el, de persze nem önálló operációs rendszerről van itt szó[...]
Mutatom:
CefiOS
Látható, hogy szép. Nos, ez nem egy szakmai hozzászólás volt, de igaz.
Az összeállítás, amit használtam pofátlanul egyszerű lett. Egy telepített Ubuntu 10.04 dolgozik a háttérben. Pontosabban már amikor dolgozik, hiszen a rá telepített Openbox ablakkezelő nem sok munkát ad az operációs rendszer többi részének. A magam részéről még nem láttam, egy ilyen modern és ennyire gyors ablakkezelőt. A modernsége leginkább abban érhető tetten, hogy sok mindent lehet vele csinálni. Gyorsasága pedig vékonyságában és pozitív igénytelenségében fedezhető fel leginkább. Egyébként talán ebből jól látszik, hogy ez a kedvenc ablakkezelőm.
A dock - wáó
Az alul látható dock állandó szereplője az asztalnak, hiszen ez szolgál panel helyett. Nem szerettem volna a puritánság mezején megmaradva csak a gyorsaságra törekedni. De el szerettem volna kerülni a Cairo Dock-hoz hasonló MacOSX dock-klónok használatát, hiszen nem volt szempont a csili-vili kinézet. Sőt, őszintén szólva egyedül az ilyen szükségleten mozgékony-csillogó-csillagszóró kinézet az, amit a gyorsaság-stabilitás-egyszerű szépség hármas oltárán feláldozni érdemes. A szóban forgó dock az AWN, mely megtalálható az Ubuntu tárolókban, bátran ajánlom minden hozzám hasonló dock-őrültnek. Eredetileg WBAR-t szerettem volna beletenni, de valamiért nem működött megfelelően, így végül feladtam a próbálkozást. Lássuk milyen:
AWN dock
Az oldalsó rejtett panel - mi a fene
A fenti képernyőképen szándékosan láthatóvá tettem a kis panelt, mely bal oldalt rejtőzködik egy arra kószáló kurzorra várva. Ez egy igencsak egyszerűen kivitelezett Xfce4 panel, melyre kizárólag Mozilla Prism indítókat helyeztem el. A Prism egy olyan megoldás, melynek segítségével ikonokat készíthetünk bizonyos internetes oldalakról, melyeket így szinte bárhonnan indíthatunk a böngészők közvetett használata nélkül. Én roppant praktikusnak találom, és nagy megtetszettek. Még annak idején egy gOS 3.1-ben találkoztam velük. Ott egy WBAR dockra voltak halmozva, pofátlanul kézenfekvő módon. Itt néhány számomra hasznos, és általában használt app került felvételre: Gmail, Google Docs, Google Calendar, Google Groups, Facebook, Twitter és az iWiW. Mutatok még egy képet róla[...]
Prizma panel
Minden más - fájlkezelő, appok, stb...
Más is van itt azért persze. Fájlkezelőnek a PCManFM-t választottam. Ennek fő oka az, hogy eddig szinte kivétel nélkül ezt láttam dolgozni Openbox-on. Ráadásul a másik vékony fájlkezelő a Thunar még mindig (!!!) nem kezeli az NTFS partíciókat, undorító! A fájljaim kezelője tehát megmasszírozza az NTFS partícióimat, ezen felül van egy érdekes tulajdonsága, amire mindig felhívom a figyelmet: nincs benne kuka! Írója úgy találta, hogy nem fogja ezzel húzni a drága idejét, inkább megkérdezi a usert, hogy "Are U sure...?", és ha a válasz igen, akkor törölni kívánt adatunk eltűnik az örök bitmezőkre.
A dockon található egy Ubuntu Cairo Menü, mellyel el tudjuk érdni valamennyi programunk, olyan módon kategorizálva, mint ahogy egy Ubuntu rendszerben már megszokhattuk. Így nem kell csak az egyébként igencsak puritán Openbox menüt szerkesztgetni minden alkalommal.
Mivel Ubuntun alapul kis rendszerem, ezért a megszokott módon tudunk telepíteni és törölni. Használhatjuk erre a Synaptic-ot, a terminált vagy letöltött "deb"csomagokból telepítünk, vagy forrásból fordítunk, kinek hogy tetszik. A rendszer frissítése is hasonlóképpen működik, bár én jobban szeretem, amikor a terminálban kiadok egy "sudo apt-get update && sudo apt-get upgrade" halmozott utasítást, ami elvégzi a feladatot klikkolgatás helyett.
Felépítmény, módszer - merthogy az is van itt
Az Openbox egyszerű, egyszerűen is lehet kezelni. Igaz kissé bonyolódik a helyzet, amikor egy másik, nagyobb ablakkezelő is van telepítve, mint jelen esetben a GNOME. A dock és az oldalsó panel indulását az "autortart.sh" nevü fájl szerkesztésével lehet elérni. Ez a fájl ez "etc/xdg/openbox/" útvonalon érhető el. Elég egyszerű szintaxist követ, így szerkesztésére hamar rá lehet jönni. Itt kellett megkérni a rendszert a két indító indítására, és a fentebb említett appok indultak is, dolguknak megfelelően. A kompozitálás kérdése már bonyolultabb, hiszen az Openbox nem nyújt ezen téren olyan lehetőségeket, mint a többi, nagyobb ablakkezelő. Szerencsére létezik egy "xcompmgr" nevű kis csomag, mely árnyékot ad, áttűnést is ad, és szeretjük őt ezért. A fentebb említett "autostart.sh" nevű fájlba megadva a nevét, a megfelelő csatolók megfelelő értékeivel, akkor lásd lesz ott árnyék. Ha jól megnézitek a képernyőképeimet, láthatjátok az árnyékokat nálam is.
A GTK témák (az ablakok kinézetének) változtatását egy külön kis alkalmazás végzi, melynek neve "gtk-theme-switch2", és szerencsére a tárolók része, így könnyen telepíthető és használható. A háttérképek változtatására a Nitrogen nevű kis alkalmazást használom, mely ha jól tudom Arch Linux eredetű megoldás. Van egy egyszerű grafikus felülete, mellyel csak ki kell választanunk a korábban megadott mappában lévő képet, és a többit már elvégzi helyettünk. Persze őt is fel kellett tüntetni az "autostart.sh" fájlban, másképpen nem indul együtt a rendszerrel.
Konklúzió - a tanulságot majd én levonom
Néhány napi guglizással és terminálozással, valamint konfigurációs fájlokkal való birkózás árán sikerült összerakni egy egyszerű, de számomra annál kedvesebb kis rendszert. Persze vannak még hiányosságai, hiszen csak egy virtuális asztal elérhető, és nem sikerült megoldanom az állandó hálózati kisalkalmazás elhelyezését az asztalon. Bár ezek a hiányosságok nem érintik a mindennapi használatot, hiszen ugyan használhatok rajta egy böngészőt, egy Office 2007 Word-ot és egy zenelejátszót anélkül, hogy a rendszer belassulna, vagy 70 fokosra pörkölné a processzoromat. Az utolsó képernyőképen megpróbálom megmutatni, hogy mennyire sokoldalú. Ha a jövőben is sikerül ennyit foglalkoznom vele, akkor biztosan sokat fejlődik még. Addig is álljon itt ez a kép róla:
Korábban ígértem egy részletes beszámolót az általam jelenleg használt Kubuntu 10.04-es op. rendszerről, mely a Linux alapú rendszerek egy ékes példája. Éppen orbáncos lábbal ülök itthon az "Üzleti etika és vállalati kultúra" vizsgámra készülődve, ami holnap várható...csodás. De pihenésnek pont jó egy beszámoló! Kezdjünk is bele...
Telepítés
A telepítés az Ubuntu alapú rendszerektől már megszokott módon történik, semmilyen komolyabb újításra nem kell számítanunk. Mivel újabban az a trendi, hogy minden áron és módon kiszolgáljuk a felhasználót, ezért egy nagyon egyszerűen kezelhető, és igen szép telepítő varázslóval van dolgunk, ami 8 lépésben beállíttatja a telepítendő rendszert velünk, majd ha mindennel egyet tudunk érteni vele, akkor fel is rakja a vadonat új rendszert a gépre. A telepítéshez természetesen szükségeltetik internet, és körül belül 20-25 percet vesz igénybe az internetünk sebességétől függően, hiszen a nyelvi csomagokat a tárolókból tölti le, így ehhez kell némi idő. Egyébként a rendszer telepítése nem tartana tovább nálam 10-12 percnél. Az alábbi képen megmutatom a telepítőt, tényleg nagyon szép és igényesen van kidolgozva...
A betöltésről
A 10.04-es kódszámtól egy új technológiát használ valamennyi Ubuntu alapú rendszer, ez pedig a "plymouth", mely arra hivatott, hogy felgyorsítsa az amúgy is híresen gyors Ubuntu boot-ot. A technológia alkalmazásának egy másik előnye, hogy a gyorsaság mellett lehetővé tesz sokkal szebb megoldásokat, mint a sima splashscreen-eknél láthattuk. A zárt driverek letöltése után a betöltő kép visszaugrik alacsony felbontásra, de a plymouth konfigurációs fájljának szerkesztése megoldhatja a problémát. Ennek leírását most nem vállalom, mivel apró esztétikai változtatásról van szó, mely nem befolyásolja a rendszer egészének működését. Egyébként pedig nálam ez a folyamat, mármint a boot, kb 7-9 másodpercig tart, ennyit csak kibírok 1-2 pixellel, nem igaz? :)
Az új felületről
Telepítés után elénk tárul a KDE majdnem legújabb 4.4.2-es felülete, mely a 4.X szériától kezdve nagyjából hasonlóan szép, és alaposan kidolgozott. Apróbb változások persze most is történtek, és mivel Linuxról beszélünk ezért olyan változásokra kell gondolni, melyek tényleg szükségesek és értelmesek:
Könnyebb és praktikusabb plasmoid kezelés
Átrendezett panel (és nem tálca !!!)
Fejlesztett notification rendszer és systray
Látható, hogy tényleg nem nagyon radikális változásokról van szó. Ami viszont figyelemre méltó az az, hogy erősödött a magyar vidék támogatottsága. Egyre kevesebb (sőt én még nem találtam) angol nyelvű elem, a különböző időjárási plasmoidok ezúttal kis hazánkat is megjelenítik. A háttérben szintén komoly munka folyt, hiszen hihetetlen módon felgyorsult a felület...az asztali animációk alapvetően kezdenek futni, mely annak köszönhető, hogy a nyílt forrású ati driver jelentős javuláson ment át. Nálam ez stabilitásban nem annyira jött át, hiszen nem egyszer omlott meg. Ezt azonban ne tekintsük mérvadónak, hiszen az én grafikus kártyám (ati Mobility Radeon 2400HD) különösen hátrányosan támogatott akár a szabad fejlesztőket, akár a hivatalos támogatást nézzük. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy letelepítem a zárt drivert, ami a "Rendszer" menüből elérve gond nélkül települ. Kezdetben néhányan tapasztalhatják azt, hogy rendszer indítást után nincs bekapcsolva a kompozitálás. Ilyenkor nem kell megijedni, hanem: "Rendszerbeállítások"-"Asztal" itt engedélyezzük a "Kompozit módot". Ha esetleg kéri, hogy nyomjunk "Alt-Shift-F12"-t, akkor tegyük meg gond nélkül, így fognak bekapcsolni az effektek. Hogy minden indítás után megtegye ezt a rendszerünk automatikusan, ahhoz menjünk a 'Speciális" fülre, és pipáljuk be "A működés ellenőrzésének kihagyása" opciót". Ennyi az egész.
Visszatérve a felületre. Immáron itt is megtehetjük a Windows 7 egyik nagyon kedves újítását, hogy ha megragadjuk az ablak címsorát és az asztal tetejére visszük, akkor maximális méretre ugrik az ablakunk. Ugyan így, ha oldalra tesszük ugyan ezt, akkor pontosan az asztal felét fogja kitölteni az adott ablak. Ez a funkció nagyon praktikus, ha egyszerre több ablakkal kell dolgoznunk. Ehhez hasonlóan, ha fenti résznél (Rendszerbeállítások, Asztal) résznél átváltunk a "Képernyőszélek" fülre a bal oldalon, akkor beállítható az, ahogy nálam is működnek az egyes funkciók. Nevezetesen ha egyik sarokba rántom az egeret, akkor mind a 4 asztal egyszerre jelenik meg, ha egy másikba, akkor valamennyi ablak megjelenik az asztalon, így tetszőlegesen választhatok közülük. Végül, ha egy harmadik sarkot választok, akkor megjelenik az asztalkocka, aminek semmi értelme sincsen, de nagyon szép! :) Az asztal hátterét a régi módszerrel, jobb gombbal lehet változtatni, és nincs ez másként a témákkal is. Egyébként érdemes használni a kde-look.org honlapot, ahol ikontémákat, GTK témákat és sok minden érdekes dolgot találhatunk. Egyébként megfigyelhető, hogy egyre több mindent lehet változtatni a felület beállításokon belülről is: például lehet telepíteni új ikontémákat, és GTK témákat is, így kevesebb vesződéssel tudjuk testreszabni saját rendszerünket.
A motorháztető alatt
Hát, nem tudok olyan eget rengetően nagy változtatásokról, melyeket könnyek között kellene hírül adnom. Általában sikerült a rendszer egészét gyorsabbá tenni. Egy-két ismertebb program (Amarok, KpackageKit, stb...) új verzióval jelentkezik, és köszönik szépen jól vannak. Az új Amarok egyébként nagyon okosan kialakított GUI-val bír, ritkán írok ilyet, de ez eddig a legokosabb elrendezés, amivel OSS zenelejátszók között találkoztam. Csokinyuszi a fejlesztőknek, komolyan.
Emellett, ha emlékeim nem csalnak (ha esetleg igen, akkor előre is elnézést kérek) már előre telepítve van az Adept, mely egy alkalmazástelepítő szoftver, nagyon hasonlít a régi Ubuntu beli "Hozzáadás/eltávolítás" funkcióhoz. Sajnos még mindig nélkülöznünk kell egy olyan szoftvertelepítőt, mely az Ubuntuban már a 9.10-es kiadástól megvan. A KpackageKit továbbra is ügyesen váltja ki a Synaptic-ot, nincs ok a panaszra.
Egy jelentős újítás a 9.10 óta, hogy nem külön kell felvennünk hosszú parancsokkal a tárolókat, és a kulcsokat, hanem a megújult tárolóknak köszönhetően ez már egyetlen paranccsal is működhet. Ezt nem szokták sehol emlegetni, de egy kezdő felhasználónak hasznos információ lehet. A Firefox és az OpenOffice jobban integrálódik a KDE felületébe, kevesebb bugot láthatunk. Bár van még hova fejlődni, jelentős a javulás, remélem meg tudják tartani ezt a jó szokást. A Kickoff menü változatlanul úgy működik, ahogy eddig, azaz jól. Kezdőknek: ez a KDE felület "Start menüje", és elrendezésében agyonveri mind a Microsoft, mind az Apple megoldásait (bocsi Bogratch, és eMeM ;)).
Egy további újdonság, hogy a Google még szorosabban működik együtt a Canonical-lal (az Ubuntu céges hátterével), és így az egyes Google programok bekerültek az *buntu repókba, innen pedig könnyedén települhetnek. Ez nem meglepő, hiszen alkalmazkodik ahhoz a trendhez, mely egyre ismertebb: open for OSS! :) A fájlok kezelésére továbbra is ott a Dolphin, ami jól teljesíti a dolgát, könnyen kezeli az NTFS rendszerű Windows partícióinkat. Bár nekem a processzorhasználat még mindig böki a csőrömet, de ezzel nem érdemes különösebben foglalkozni. Lehet, hogy a Dolphin sokat eszik, de a Thunarral ellentétben kezeli az NTFS partíciókat, és a PCManFM-rel ellentétben nem okoz kötethibákat. Ráadásul a Doplhin alapértelmezetten kínálja az előnézet funkciót, ami MS szintű megjelenítést jelent (teszem hozzá régebb óta, mint az MS tette), és két oldalas nézetben is fut, ezért nagyon könnyű vele dolgozni. Sajnálatos módon nem igazán működik sima Ubuntuban, ezért nagy kár. Bár a Nautilus is szépen fejlődik, ami nekem külön öröm.
Végül meg szeretném említeni, hogy a legújabb (még béta verziójú) wine telepítése után simán (!!!) telepíthető az MS Office 2007 bármelyik verziója. Ez azt jelenti, hogy ilyet én még nem láttam. Az összképet kicsikét rontja, hogy a PowerPoint használatához egyéb eszközök is kellenek, de ezeket a "Winetricks" nevű csodával hamar lehet orvosolni. Ennek részletesebb fejtegetésétől most eltekintek, mert sok, de bárkinek segítségre van szüksége Wine ügyben, keressen bátran!!! ;)
Ami már működik
Sokat javítottak a hangkezelő GUI-n, és ezért könnyebb beállításokat végezni, és eltűnt a rendkívül idegesítő pattogó hang, amit egy régi energiatakarékosságból beállított parancssor okozott. Az egyre szélesebb hardvertámogatottságnak köszönhetően egyre kevesebb hardverrel van gond, sőt könnyű megoldani az adódó nehézségeket is.
A wifi sokkal gyorsabban talál hálózatot, mint a 9.10 idején. Ez egy olyan hiányosság volt, ami nagyon fájó pont volt számomra. Manapság a mobilitás a fő szempont, ha laptopot és operációs rendszert választunk, a Linuxok pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy ilyen problémákat engedjenek meg maguknak.
Óriási, és igen dühítő hiányosság tűnt el ebből a kiadásból. Amikor a K3B-vel írtam egy lemezt a Karmicban, akkor utána a rendszer nem olvasta be a lemezt?!?!? :@ DE (!) már nem hogy beolvassa, de olyan sebességgel teszi, hogy a könnyen is kicsordult neki. Még annyit ehhez, hogy a Karmic esetében a K3B nem olvasott DVD lemezeket, ami íratlan volt. Hogy mi volt a hiba? Egyszerű a válasz, hiszen a K3B (mely egy kiváló szoftver) akkor még alig tesztelt bétaként került bele a stabil rendszerbe. Szép dolog a haladás, de ha elbotlunk az első faágban, akkor annyira már nem, ugye? :P
Systray-be integrált időjárás jelző, fájlindexelő, zenelejátszó, nyomtatókezelő, szép notification megoldások és mindez összecsukható...hát nagyon jó, tényleg nagyon jó! :)
Összegzés
A Kubuntu 10.04 Lucid Lynx LTS egy olyan professzionális Linux alapú operációs rendszer lett, mely teljesen méltó kihívója bármely zárt operációs rendszernek...ez volt a marketinges verzió! Lényeg viszont az, hogy ez a rendszer jó lett. Vannak hibái, de legalább sokkal könnyebben javíthatóak, mint bármely másik kiadás esetében. Sajnálom, hogy kimaradt néhány érdekes újítás, ami az Ubuntuban megvan. De ez nem meglepő, hiszen a Kubuntu mindig szenvedett ettől a jelenségtől. Mindent összevetve csak ajánlani tudom ezt a Linuxot: tessék csak használni, megismerni és megszeretni. Mindent tud, amit kell és egyre jobb lesz: ezt kb 2 hónapnyi használat után tapasztalom magam is. Belinkelek ide egy kis videót, ami megmutatja a legújabb KDE grafikus képességeit. Ha valami, akkor ez aztán kedvcsináló! ;)
Ui
Aki ismer, tudja, hogy csak akkor váltok egy rendszerről, ha meggyőződtem róla, hogy azon a rendszeren már nincs mit javítani, nincs mit megismerni... Tegnap arra ébredtem, hogy ideje váltani...ha más nem, hát ez legyen elég ahhoz, hogy leszeditek az iso-t, és kipróbáljátok. Megéri!
Megtöröm hosszú hallgatásomat egy rövid kis poszttal, mert lassan megyek aludni, hogy holnap reggel folytathassam a szakdolimat. A dolgozat a nyílt innováció témakörét mutatja be, és megpróbálok egy jóslatot mondani arra, hogy mennyire fog elterjedni a Linux kis hazánkban 5 év múlva...
Az elmúlt 1-2 napban kb 260 oldalnyi cikket, hosszab rövidebb megnyilatkozást nyálaztam át a témában, és érdekes dolgokat tapasztaltam... Főleg azon a téren, hogy magukat a nyílt innovációtól (továbbiakban OI) teljesen elhatároltnak tekintik, és mégis ott cuppognak rajta, mikor senki sem figyel. Nem szeretnék konkrétumokba bocsátkozni még most, de amint leadtam, és kicsit egyenesbe jövök, jön a beszámoló. Remélem annyira érdekes lesz mindenkinek, mint nekem...;)
Addig pedig tessék nekem kicsit szurkolni, hogy tényleg leadjam időben...;)
Ma egy másik cikkírónk témakörébe kontárkodnék bele, ha nem veszi zokon, de úgy éreztem, hogy egy ilyen oldalon mindenképpen érdemes kicsit mélyebben foglalkoznunk a Linux témával, és lévén, hogy mostanság álltam át az UBUNTU 10.04 Lucid Lynx operációs rendszerére, némiképp meg is lettem ihletve.
Mivel akadnak olyan olvasóink, akik kevéssé avatottak a témában, így venném a bátorságot, hogy kicsit felzárkóztassam őket, és az elejéről kezdeném az egészet, hátha sikerül komolyabban is felkeltenem az érdeklődésüket.
Történetünk 1969-ben kezdődik amikor is egy Ken Thompson nevű informatikus, korábbi munkája megszűnvén, munkához látott, hogy operációs rendszert írjon. Ebben segítségére volt Brian Kernighan. (Hivatalosan képzett informatikusok felkapják a fejüket...) Munkájuk bár eredményes volt, koránt sem sikerült minden kívánalmuknak megfelelő rendszert írniuk. A legnagyobb probléma az volt, hogy az akkortájt használt számítógépek a legkevésbé sem voltak szabványosítva. Minden gépnek meg volt a saját nyelve, így mindegyikre külön kellett operációs rendszert írni, és nem volt ez másképp hőseink PDP-7 számítógépével sem. A srácok viszont frissen született gyermeküket más gépeken is futtatni szerették volna. Ez persze azzal járt, hogy rákényszerültek a teljes program, minden gépre való újrakódolására. Azaz szerencséjükre mégsem...
A nagy ötlet (melyet az informatikában oly nagyra becsült lustaság szült), az volt, hogy az új oprendszert egy olyan nyelven kéne megírni melyet minden számítógéppel meg lehet értetni. Ezt a nyelvet pedig az idő közben a munkához csatlakozó Dennis M. Ritchie biztosította. Kernighan közreműködésével ebből született a C. Együttes erővel az egész rendszert újraírták ezen a nyelven, és így megszületett az első hordozható („platformfüggetlen”) operációs rendszer, a UNIX.
Természetesen nem tartanánk mostanában ott ahol, ha nincs a történetben egy utolsó apró csavar. A fejlesztés az AT&T (Bell Laboratories egy leányvállalata)berkein belül zajlott, aki az akkortájt hatályos törvények alapján nem volt jogosult szoftverek értékesítésére. Nagy szerencsénkre nem kezdtek ügyeskedésbe, hanem gyakorlatilag ingyen és bérmentve adták oda a UNIX-ot bárkinek aki kérte. Sőt, (és ezzel egy egész mozgalmat indítottak el!) lelkes egyetemistáknak hozzáférhetővé tették a program C-ben íródott forráskódját, ezzel lehetővé téve annak szabad módosítását.
És ezzel elkezdődött... :)
Nohát kedves olvasók. Remélem sikerült kicsit felkeltenem az érdeklődéseteket! Sejtettem, hogy ez kicsit hosszabb anyag lesz annál semhogy egyben leközölhessem, hát sorozatot csinálok belőle. Nem tudom még pontosan mivel folytatom, de akad téma bőven.
Köztudott, hogy mac gépeken fújunk a flashre. Az is köztudott, hogy iPhone-on és iPad-en meg egyáltalán nem fut flash. A nem futásnak elvi akadálya van, az Apple egyszerűen nem engedi futni ezt a technikát a mobil eszközökön. A vezér nyílt levélben indokol, röviden összefoglalva:
a futtató környezet rosszul implementált, pofátlanul sok erőforrást von el az oprendszertől
nagy erőforrásigény miatt a mobil eszközök akkumlátor ideje csökken
nem jól támogatja az érintőképernyős felületeket
biztonsági hibákat tartalmaz
Kb ez a lényeg amiért tiltott. És az hogy van rá tökéletes alternatíva, így az Apple szerint itt az ideje váltani. Egyébként a Microsoft szerint is.
A következő kérdőív kitöltéséért borzasztó hálás lennák! :)
TDK dolgozatunkban(mert többen készítjük) az informatikai innováció és a marketing kapcsolatát feszegetjük...kitekintésként ránézünk a játékok világára is...ezért keletkezett ez a kérdőív. A TDK eredményeiről persze posztolok majd, hiszen ide vágó témáról van szó! ;)
Az eMeM kolléga által bemutatott, "véletlenül" fizikai valójában is napvilágra került készülék elméleti elődjeinek legnépszerübbikét szeretném itt hivatkozni, amiben több millió youtuber hisz. Bár a kézzelfogható modell párhuzamos síkjai nekem kicsit túlzásnak hatnak, mégis inkább annak szurkolnék. Mit gondoltok, megtervezzük a sajátunkat is?
Sziasztok, eMeM vagyok, a fontosabb apple related dolgokról fogok írni.... elvileg :)Nagy a rumor mostanában az Apple körül, eddig iPad lázban égett a világ, most meg ugyebár a következő iPhone az aktuális pletykatéma. Elvileg ugyebár nyáron jön az új hardver, a pletykaháború hivatalosan azt hiszem ma délután kezdődött, elmesélem én mit hallottam a sarki közértben.
Tehát az van, hogy az Apple-től elloptak egy iPhone 4G prototípust, ezt a gizmodo megvette, majd szappanoperába illő módon névtelenül megszellőztette, mintha egy hotelszobában találták volna. Erre lecsapott az engadget, majd pár órával később a gizmodó színre lépett és videó formájában bemutatta, h ők mekkora király arcok, már a kezükbe van a vas.
Mondjuk én személy szerint bánom, hogy újabban nincsenek Apple titkok, nincsen wooooow élmény mikor Steve elővesz valamit a farmerzsebből.
Node nézzük mit találtak ezek a srácok:
jól összerakott hardver, nem otthoni barkács
iTunes is felismerte bár azonnal le is tiltódott az eszköz, azóta nem működik (távolról az iPhoneokat ugyebár lelehet tiltani)
fejlettebb hardver elemek mint ami a 3GS-ben van
előlapi kamera
nagyobb kijelző
nagyobb aksi
Mondjuk személy szerint én bízom benne, hogy Steve megunta a kiszivárgott infókat, és hulladék alkatrészekből összerakatott egy készüléket csak hogy kussoljanak..... sajna azonban nyáron szerintem ezt fogják bemutatni mint one more thing.
Nehéz belekezdenem ebbe a cikkbe. Elsősorban azért, mert még magam sem tudom hogyan is viszonyuljak ahhoz a témához ami kikívánkozik belőlem. Nem tudom még hova tenni a látott dolgokat, nincs kialakult véleményem, viszont zavarba ejtett egy cikk amivel találkoztam, és mindenképpen szeretném megosztani veletek, hátha együtt konklúzióra jutunk. Igyekszem nem nagyot kerülni, de nem tudok frontálisan nekirontani a dolognak, hát előröl kezdem.
Mindig is szerettem játszani. Nem csak a számítógépen, de a témából adódóan maradjunk ennél a “platformnál”. Sokan vádolnak vele, hogy gyerekes dolog, de szerintem nem csak egy korombéli fiatalnak, de az idősödő korosztálynak is kikapcsolódást jelenthet a PC-s játék. Sőt! Ragadjunk ki egy mostanában sokat támadott műfajt, az FPS-t. Quake, Unreal, Duke Nukem. Ezzel a három játékkal Apám többet játszott mint én. Serious Sam, Doom, UT, CS1.6, MoH AA, CoD, és napestig sorolhatnám a mészárszékeket melyekkel esténként könnyed kikapcsolódás gyanánt szórakoztam.
Az első igazán mély élményem, az első ami igazán nagy hatással volt rám a Call of Duty első részében a sztálingrádi partraszállás volt. A gépágyúkkal tüzelő stukák elől vízbe menekülő katonák, az 5 lőszer a kezemben, és a rohanás az életért és egy fegyverért. Akkor úgy éreztem, hogy ez a játék végre érezteti a háború szörnyűségeit.
Pár évvel később megint a CoD széria egyik darabja, a Modern Warfare mutatott valami újat. “Death from Above” Akinek újat mondtam nézze meg az alábbi videót. Akiknek nem, kérem azok is elevenítsék fel az élményt.
És most szembe jött velem valami, amit nem tud bevenni a gyomrom. A hasonlóság kísérteties, szörnyű, és nagyon megrázó. És legfőképpen nem játék. 12 halott, köztük 2 fotóriporter, Iraq, egy Apache helikopter fegyverkezelőjének kamerája. A fentiek alapján döntsétek el megnézitek e. Nem vicc!
Miután megnéztem a videót, percekig nem tudtam magamhoz térni, aztán próbáltam kiverni a fejemből, mert nem esett jól a gyomorgörcs. Most pedig nem tudok szabadulni egy dilemmától. Hetek óta várom, hogy egy jónagy halom játékot kipróbáljak, köztük a MW2-t, és a BadCompany 2-t. Viszont egyszerűen nem tudom összeegyeztetni, hogy olyas valami legyen a szórakozásom ami másnak a tragédiája.
Fontosnak tartom, hogy nem a pilóták, és a katonaság döntéseiről szeretnék vitát indítani!
Akik közelebbről ismernek mind tudják rólam, hogy alapvetően sem vagyok túl derülátó az emberiség az emberek és a mai fiatalok jövőjét tekinve. Egyesek szerint néha már túlzásba is viszem a pesszimizmust. A magam részéről csak hangsúlyozott realizmusnak gondolnám mindezt.Valószínűleg ebből a vonásomból fakadnak az olyan kiakadásaim, mint például az Avatar utáni depresszió feletti értetlenségem, vagy a manapság olyan lelkesen emlegetett kapunyitási pánikra való pislogásom... [Ez utóbbit nem kérdőjelezem meg. De ötven éve is túlélték az emberek és ha nem nyírjuk ki a bolygót, akkor ötven év múlva is túl fogják élni. De hogy nevet adjunk és népbetegséget csináljunk abból, hogy sulibajárás helyett ezután melózni fogsz, nekem kicsit sok...]
Lényeg-a-lényeg, megvan ennek a kornak a maga keresztje. Azonban az utóbbi időben szembesültem egy olyan problémával, amivel eddig csak idegesítő, bigott szülők foglalkoztak. Ez pedig nem más, mint az Internet.
Még mielőtt fejfogva eloldalognál Kedves Olvasóm, nem a pornóról és a pedofilokról akarok papolni. Pedofilokkal, kendőzetlen fertőrvel a TV-ben, a haverokkal, a nyílt utcán is találkozhat bárki.
De nézzük csak a koszos utcát. Málló vakolat a kocsma falán, salétromos graffityk, szocreál játszóterek. Rendőr a sarkon, személyit elkérő boltosnéni. Távolságtartás és visszatartó erő a fiatalok részére. A tisztelet emléke még ott él bennük. Az utcán még a felnőtt az úr... még.
És hogy mi a helyzet az Internettel? Még nem találkoztam egy rendőrrel sem az iwiw[*] sarkán, de láttam már az üzenőfalon anyázó osztálytársakat. Nem láttam még MSN-en boltosnénit, de ne legyünk naívak! Ki szerint nem rendelhető néhány gramm fű így?!
Az utcán verekedni csak az áll neki, aki érez magában fizikai erőt hozzá [vagy elég elkeseredett]. Inreneten ki ne találkozott volna az aktív használói közül a szájkaratés faj tagjaival?
Kinek ne lenne ismerős chat-programokat használó azont embertípus, aki magát szebbnek, jobbnak, másnak, akár ellenkező neműnek hazudja?
Hogy mire akarok ezzel kilyukadni?
Egyszerű a képlet! A mai modern fiatalság kezébe adtunk egy olyan játszóteret, ahol senki sem figyel rájuk. Ahol nem is igény a figyelem - miért lenne? Ezt hívják szabadságnak! A szabályokba nincs beleszólásunk. Saját környezetük ez, ahol saját rendjüket alakítják a saját, kiforratlan értékrendjük alapján. És mégis mi ez az értékred egy mai 11-17 éves fejében?
A ma fiatalja találkozik a sztárság ideájával, amit követni vágyik. Nem családanyákká, becsülettel dolgozó családfőkké szeretnének válni, hanem Hannah Montanakká és Justin Bieberekké. [És ne lepődj meg, ha azt sem tudod, kik ezek!] A rajzfilm sem Mici Mackó! Ott még nem fürdött vérben senki!
Apáink mégegy fülest kaptak otthon, ha a szüleik megtudták, hogy a tanárnak meg kellett pofozni a gyereket. Na ott lehetett volna kapunyitási pánik... De nem volt! Minket még Zsebpénzmegvonással neveltek egy-egy rossz jegy alkalmával. Megkaptuk a fülest, ha intőt hoztunk haza. A ma gyereke egy 3-asért plusz költőpénzt kap és talán nem veri meg a tanárt. Internethozzáféréssel születik. Saját keretei közé, melyet a saját kortársaival alakít. Nincs felügyelet és nincs nevelés. Nem bizikclit, hanem iPhone-t akar. A vágyaiból össze lehetne rakni egy IT blogot.
Hogy jön ez ide?! A fejlődéssel, az IT vívmányaival, az ma világával meg kell tanulni bánni. Az élet szabályainak is követnie kell az IT fejlődését! A technika nem minden, ha mögött elsorvad a szív! [De cudar szentimentális kezdek lenni!] De akkor is! Általános iskolában nem a Word-re kell tanítani a gyerekeket! Itt lenne az ideje annak, hogy szervezett iskolai szinten és a szülői házban elkezdjük oktatni az Internet használatának szabályait! Nem netikettre van szükség. Nem valamire, amit le lehet s*arni, vagy ki lehet gúnyolni egy másik netes fórumon. Meg kell tanulnunk, hogy az Internet egy sétálóutca. Ugyanúgy emberekkel találkozik ott is, mint a város főterén. Üzletekbe, kávézókba lép. Parkok padjára ül le. Ha egy gyermeknek megtanítjuk, hogy mindig nézzen körül, mielőtt átmegy az úttesten, hát tanítsuk meg azt is, hogy az Interneten is les rá veszély! Ha beleneveljük azt, hogy miként viselkedjen egy baráti összejövetelen a számára ismeretlenek közt, akkor neveljük bele azt is, hogy a forum ugyan ilyen hely. Attól még, mert nem fogjuk fel minden érzékszervünkkel, mert nem érezzük fizikális értelemben valósnak, attólmég az hús és vér emberek munkája, hús és vér emberek találkozóhelye a hús és vér emberek gondolataival, tetteivel és akaratával.
Miért hisszük hát azt, hogy ez bármiben is különbözik?
De miről is beszélek... neten tanítsuk meg a tiszteletre a gyermeket...? Vajon a való életben megtesszük-e még?!
Ím, újabb miért a Miértek Világába...
[*Az ominózus eset után a feleket törölték az iwiw rendszeréből. Ezért tisztelettel követendő példának tekintem az portál mentalitását e tekintetben!]
Mint azt első bejegyzésemben is írtam, be fogok mutatni Linux kiadásokat, melyek érdekesek lehetnek a nagyérdemű userek számára. És láss csodát, ma találtam is egyet, ami relatíve új...azaz, első kiadását éli meg. Ez pedig a Puredyne nevű kiadás, mely készítői szerint művészek által művészeknek készült. Azért azt megnézném, ahogy egy festő ecsettel a szájában programkódot gépel...:D
A kiadás alapvetően nem arra készült, hogy rendszerre telepítsük, hanem LiveCD módban, vagy USB botról bootolva használjuk már meglévő rendszeren, legyen az Windows, vagy Linux, vagy...hm, és itt jön az érdekes rész! A rendszer nem képes Mac-en indulni! Nem, ez nem a kacifántos és sokszor már nevetséges licenszügyek egyik eredménye, hanem maguk a készítők sem tudják az okát, és szívesen fogadják a tippeket! :D Nekem momentán ötletem nincsen...de ha eszembe jut valami, rögtön szólni fogok! :)
Vissza a témához! Az ilyen vékony (és nem könnyűsúlyú...:P) rendszereknél alapvető fontosságú, hogy olyan ablakkezelő és fájlkezelő alkalmazások fussanak a rendszer részeként, melyek lehetővé teszik az USB-s és LiveCDs munka zavartalanságát. Erre a Puredyne esetében a Thunar 1.0.1-es változata, valamint az Xfce4 ablakkezelő szolgál. Én LiveCD-s módban próbálom ki a rendszert, és gond nélkül megy minden...tehát csak bátran régi gépes kollégák! :) Ám, hadd hívjam fel a figyelmet a Thunar egyik visszatérő, ha úgy tetszik kezeletlen hibájára, ugyanis még mindig nem kezeli az NTFS meghajtókat, azaz automatikusan nem kerül hozzáadásra a könyvtárrendszerhez (Linuxnál minden, még a vendégmeghajtók is a könyvtárrendszer részeként kerülnek megjelenítésre) bootoláskor, mint mondjuk a Nautilus vagy a Dolphin esetében. Az E-17 (vagy Enlightenment) ablekkezelőt használó rendszereknél ez a hiba részben vagy teljesen javításra került. Jelenleg nem szeretnék kisregényt írni, ezért csak ganítom, hogy a HAL szerkesztése révén, vagy valamilyen egyszerű GUI segítségével ez a hiba orvosolható lehet. De ez kétségtelenül hátrány...
A kiadás alapvető célja az, hogy a művészet valamely ágát kedvelő, és ahhoz behatóbban értő egyének kezébe egy hatékony eszközt adjon a zenék, képek és videók szerkesztésére. Ebben nem hiszem, hogy csalódnánk, hiszen csak az audió lehetőségekre 30 program található alapértelmezetten a kiadásban. Olyanok is, melyek telepítése esetleg gondot is okozna, gondolok itt elsősorban a JACK-el kapcsoaltos programokra, és az Ardour2-re. A "Multimedia" menü alatt pedig videószerkesztő eszközöket találunk, melyekkel akár adás közben szerkeszthetjük a célzott videót...hasznos csomag! A képek szerkesztésére pedig két olyan, általam eleddig nem ismert program található (Processing és a Fluxus), melyek a hozzáértő kezekben igen hatékony eszközzé válhatnak (Fluxus és Processing):
Azért a két képszerkesztőt linkeltem be, mert ezekkel nem képet lehet manipulálni, hanem létrehozni lehet, ismerve a programnyelveket. Lenyűgöző!
Ennyit a speciális tartalomról. Ezen felül megtalálhatóak az alapvető dolgok, méghozzá nagyon alapvetően! :) "Web browser" néven valójában egy Firefox 3.5.8-as figyel, és áll tettre készen. Levelezőprogram nincsen a CD-n, de nem is szükséges ezzel az értékes helyet foglalni, hiszen a Puredyne Debianon és Ubuntunalapszik, azaz a tárolókban minden számunkra fontosat megtalálhatunk, ha rászánjuk magunkat a telepítésre. Figyelembe véve azt a tényt, hogy alapvetően ez egy vékony kiadás, ami multimédia fájlok feldolgozására szolgál, hát mi a jó fenének legyen rajta levelezőkliens...miért is zavarnánk a művészeket holmi e-mailekkel munka közben, nem? :)
A tárolókról még annyit, hogy a rendszer az Ubuntu 9.10-es verzióját használja, tehát friss tárolókról van szó, melyeket egészen 2011 áprilisáig támogatni is fog az Ubuntu közösség. Ez azért is jó, mert a 9.10-es Ubuntuban még megtalálható a HAL, azaz a hadver absztrakciós réteg, ami lehetővé teszi, hogy a régebbi, és Linuxhoz nem feltétlenül a legjobb konfigurációval rendelkező gépeken is bootolhasson a Puredyne.
(A gép, melyen a tesztet végeztem egy AMD Sempron processzorral szerelt, Abit alaplapos, Ati 9600 grafikus kártyával megáldott masina, amin a 10.04-es Ubuntu Beta1-es verziója nem is tudott LiveCD-s módban bootolni...ugyanis ott már nincsen HAL! Valljuk be, elég rossz lenne, ha nem tudnám elérni a multimédia fájlaimat csak azért, mert nem vásárolok 2 évente új számítógépet...)
A rendszer felülete a szokásos Xfce4-nek megfelelő grafikai szintet jelenti, azaz teljesítmény mindenek felett, felesleges eye candy-k nélkül. A menü KDE 3.5 szerű, de okosan felállított és felosztott, ezért én, aki nem használok Xfce-t, mindent megtaláltam benne gond nélkül. Mivel alapvetően angol rendszerről van szó, a billentyűzet magyarítása kb 20 másodpercet vett igénybe, tényleg egyszerű. Köszönhetően az Ubuntu tárolóknak, a magyar nyelv véleményem szerint gond nélkül telepíthető...
Hálózati funkciók a legtöbb Linuxhoz hasonlóan alapvetően indultak, gond nélkül. Wifit nem volt alkalmam tesztelni, de ha tényleg annyira épül a Puredyne az Ubuntu 9.10-re, mint amennyire látszik, akkor azzal sem lesz gond. Ennek ellenére a laptopra való telepítés előtt guglizzunk körbe egyszer...sosem árt az óvatosság.
Irodai szoftvercsomag alapvetően nem található a rendszeren, és nem is baj, hiszen több 100 megabájnyit foglalna a CD-ről, ami felesleges a fentebb már említett okok miatt. A Synaptic-ban (mely szintén megtalálható) azért utánanéztem, és az OpenOffice.org irodai csomag jól ismert 3.1-es verziója áll rendelkezésre, mely teljesen jól kielégíti a nem túl speciális igényeket. Pdf-et persze tudunk olvasni, erre van eszköz alapértelmezetten...
Ezzel el is érkeztünk beszámolóm végére.Összegzésként annyit hadd mondjak a Puredyne-ről, hogy jó választás mindazoknak, akiket alkotó szellemmel áldott meg a Teremtő. Kialakításának köszönhetően a rendszer elég vékony (és akkor sem könnyűsúlyú) ahhoz, hogy akár egy 4 GB-os USB botról is könnyen induljon, és eredményesen lehessen vele dolgozni. Természetesen telepítve tudnánk kihozni belőle az elvárható maximumot. A készítők 13 fontért kínálnak egy igen esztétikusan kialakított, Puredyne-t tartalmazó USB kulcsot, ha valakinek éppen arra lenne szüksége...
Figyelembe véve a sajátosságokat, a célt és a megvalósítás közötti összhangot, a maximálisan elérhető 15 pontból 11-t adnék neki. Az egyetlen hátránya számomra az, hogy LiveCD módban nem tudtam elérni a meghajtóimat...akkor hogyan tudnék bármit is kezdeni velük? Bár a probléma könnyen megoldható, mégsem egyértelmű. Jó kis rendszer, akinek ilyen eszközökre van szüksége, jól fogja tudni használni!
A következőkben is ilyen, illetve ehhez hasonló elemzéseket fogok közzé tenni. Mivel ez az első biztosan vannak benne hiányosságok, ezekért előre is elnézést kérek, és várom a jó tancsokat, hogy minél jobban, szebben tudjam ezeket a cikkeket kivitelezni! :)
A következőkben szeretnék néhány szót közzé tenni a sokak által ismert, de kevesebbek által elismert prog.hu oldalról.
Álljon itt rögtön a mentegetőzős rész! Cikkemmel nem szeretném bolygatni a világbékét és beletaposni senki lelkébe. Pozitív tapasztalataim is vannak az oldallal kapcsolatban, melyeket szintén megosztok itt, de lássuk be, hiába három apró jóság, ha egy rossz az életkedvünk is elveszi!
A hetekben volt szerencsém egy olyan programozási problémába ütközni ’C# karakterkódolás’ témakörben, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Ekkor már sokadszorra merült fel bennem a kérdés, vajon lenne-e értelme problémámra a prog.hu Tudástár rovatában választ keresnem.
Már eleve görcsben állt a gyomrom, hisz’ alapjáraton sincs jó véleményem arról az embercsoportról, aki magát programozónak hazudja és internetes fórumokon tetszeleg [erről később tán még írok egy cikket], és bizony nem sok jót hallottam eddig a Tudástár felhasználói által mutatott magatartásról. Mégis regisztráltam magam.
Problémámat természetesen nem egyből osztottam meg a többiekkel. Kerestem itt, kerestem ott… megvolt a Google, megvolt a Wiki, élőszóban is érdeklődtem programozóktól, sőt átnyálaztam a már meglévő Tudástártémákat is. Senki sem tudott megfelelő választ adni, így joggal gondolhattam, kérdésemnek helye van a nagyok között. Tévedtem.
Problémámat megfogalmaztam [a gyomorgörcs és a rémtörténetek miatt kínos pontossággal] és vártam a válaszokat. Ahogy előre sejtettem első körben kaptam két olyan linket [az egyikre magam is ráleltem korábban], amivel semmit sem tudtam kezdeni és igazából a téma távoli rokonságán kívül köze sem volt az én problémámhoz. Nem adtam fel a reményt…
Közben gondoltam, hogy jobban megismerkedem ezzel az egész rendszerrel. Az általam nyitott téma 50 pontra lett taksálva, ami - ha jól vettem ki - azt jelenti, hogy az ötletelők közül majd kiválasztok egyet, aki a számomra megoldást hozó választ adta és ő megkapja ezt a pontmennyiséget. A pontok alapján előrébb lép a ranglétrán [ami alapján valaki húdejanivá válhat], és az adatlapján témánként is rangot kap… Így volt szerencsém ’szakértő’-kkel, ’professzionális’ túdású emberkékkel és ’mester’ekkel találkozni. Már itt gondoltam, hogy bár maga az ötlet jó és elismerem, az egyes rangok elérése tényleges szakmai tudást, sőt tán szakbarbarizmust is igényel, inkább hasonlít egy sánta RPG-re a dolog, mint szakmai fórumra. Idővel az is tiszta lett előttem, hogy létezik az úgynevezett ’pontvadász’ faj, ami a ’szakértői pont’ok gyűjtésére született meg. A prog.hu kemperei.
Közben volt szerencsém újabb hozzászólásokat olvasni a problémámra, ami némi reménnyel kecsegtetett, de a kapott kód átnyálazása után hamar rájöttem, a link tartalma azt a részt boncolgatta, ami nekem is meg volt oldva. Ez pedig már a témanyitó hozzászólásomban kiderült, ha valaki olvasta. Nem sokkal később azonban megkaptam végre a szinte megoldó hozzászólást. Összességében alig egy hét alatt történt az egész, így gyorsnak is mondhatjuk a procedúrát. Ezért megint csak elismerésem az oldalnak. De hangsúlyozom, csak elsőre tűnt megoldásnak. Mivel azonban egy darabig nem tudtam a saját gépem közelébe kerülni és folytatni a fejlesztést, unaloműzőként gondoltam én is segítek valamiben a Tudástár tagjainak, ha tudok. Hisz összességében mintha pozitív érzésem lett volna a dolgokkal kapcsolatban… és ugye jótett helyébe jót várj!
Megnéztem hát egy számomra testhezállónak tűnő problémát... Sok megoldási kísérlettel találkoztam. Ötletekkel, amik akár jók is lehettek volna, de a sok tipp annyira egybefolyt már, hogy átláthatatlanná vált. Így bátorkodtam a magam egyszerűségében a lehető legrövidebb, legátláthatóbb kódot mellékelni, ami a kérdező problémájára gyógyír lehet. De hogy is mertem hasonlót tenni?! Tettem vért követelt. Bebizonyították, hogy az amúgy működő, de egy hibás sort tartalmazó programkódom maga az Antikrisztus. Kislányokat fal fel reggelire és Gonoszan néz mindenkire, aki nem szereti a Barátok köztöt! Azon a ponton sokalltam be, mikor már nem az volt a lényeg az egyik hozzászóló szemében, hogy a kérdező problémáját megoldja, hanem hogy engem alázatra neveljen:
Az rendben van, hogy elismerted, hogy logikailag hibás, de azt akarom, hogy azt is elismerd, hogy nem is fog működni! - mondta nekem a kedves kommentelő, miután én azt a megállapítást tettem, hogy legnagyobb sajnálatomra elhelyeztem egy logikailag hibás sort a programban, melyet kérem ne vegyenek figyelembe.
Másnap, mikor úgy éreztem már nem fogom magam feleslegesen idegesíteni az emberi hülyeség, együttműködni képtelenség és önzés bugyrai miatt, ismét beírtam az oldal címét a böngészőm címsorába. Hiába. Egy napon keresztül nem tudtam megnyitni a portált. Következő nap, mikor végre sikerült, nem láttam nyomát a saját hozzászólásaimnak – leszámítva a témanyitó problémaleírásomat – és a másik témában lévő hozzászólásoknak sem attól a ponttól, hogy én oda írtam volna. Hiába kerestem cikket, információt a tegnapi leállásról, semmit sem találtam. Ekkor úgy döntöttem, hogy elegem van a tisztes közösségből, s elkezdtem nyomozni a regisztrációm törlésének lehetősége után. Mint mindenhol, ahol a biztonság ábrándja a legfontosabb, itt sem találtam a profilom egyszerű törlésére szolgáló néhány lépéses megoldást. Írtam hát egy belső üzenetet a moderator nevű felhasználónak [hasonló instrukciókat adott a GY.I.K. e-mail-cím megváltoztatása esetére], melyben leírtam, hogy nem tartok többé igényt a fiókomra.
Ezt a belső levelet csütörtökön 11:49-kor küldtem és még ma is olvasatlan. Ez például egy e-mail-cím változása esetén úgy gondolom alig megbocsátható késlekedés lenne. Minden esetre azóta kipróbáltam emlékezetem alapján azt a tanácsot, amit megoldásnak hittem. Nem volt jó… Azóta véletlenül megoldottam a saját gondom. Három kattintás kellett csupán. [Ebből az első ment rossz helyre és jött is a felismerés.] Beállítási problémám volt, ami senkinek nem jutott eszébe.
Összefoglalva a dolgokat nem történt semmi azon kívül, hogy rá kellett jönnöm, ha valaki annyira bízik magában, hogy professzionálisnak tekinti magát egy szakmában, az hajlamos az önhittség és a bunkóság csapdájába esni. Kellemes tapasztalataim vannak a prog.hu-val kapcsolatban, ami a cikkeket és a szerkesztőség szakmai hozzáértését illeti. Szintén pozitív a Tudástár gondolata és rendszere, melyben kérdésemre pillanatok alatt válasz érkezett. Negatív tapasztalataim vannak a profilom törtlése ügyében, az egynapos leállás és a hiányzó üzenetek miatt, de leginkább a Tudástár közönségével, mentalitásával kapcsolatban. Nem a prog.hu-val van a baj! A gondolata jó, léte hasznos… csak megint azok a fránya emberek… vagy hívjuk őket felhasználónak?...
Sosem értettem miért jó, ha ’programozó’ként levetkőzzük emberi mivoltunkat és a saját igazunk szajkózását, szórakozásunkat emeljük minden méltányossági, együttélési, vagy erkölcsi szabály fölé. Miért jó egy ’programozónak’, ha feltör egy MSN-t? Miért jó, ha információkat másít meg valaki profilján egy közösségi oldalon? Miért jó, ha mások segítése helyett mások eltiprását választjuk, holott egyik sem igényel nagyobb erőfeszítést a másiknál? Miért jó, ha a segítség és az együttműködés áldozatul esik az önfényezésnek, az egoizmusnak és a pontvadászatnak… Konklúzió: Újabb miért a Miértek világába…
Ha megengeditek, hogy bokros teendőimre hivatkozva egy egyszer már publikált írásom emeljem át nívósnak ígérkező szaklapunkba - így csatlakozván az előttem már megnyilvánult alkotótársakhoz - akkor már olvashatjátok is múlt hónapban kelt szárnypróbálgatásom:
Végeztem. hetekbe telt, de most itt ülök teljességgel lenyűgözve a monitor előtt, és igyekszem összekaparni maradék kritikai érzékem, hogy az összetört objektivitás legapróbb szilánkjait még megtaláljátok az írásomban. Egyhuzamban, minden szabadidőm felhasználásával, több nekifutással végigjátszottam a széria mindkét elkészült részét. A helyzet az, hogy a játékosok objektivitását 2007.-ben kezdték szétzúzni, mikor is megismerkedhettünk 2K sikerre ítélt FPS (néha kicsit talán RPG) címével, a Bioshockkal. Ugyanis a Bioshock nem csak egy játék. Ez kérem művészet. Egy történet, ami valósággal beszippantja a hangulatára fogékonyakat, és ha egyszer láttuk az alkotók által festett világot, többé nem szabadulunk. Minél részletesebben ismerjük meg ezt a szürreális virtuális valóságot, annál inkább szembetűnik: ez nem sablon, ez kész agymenés. Művészet, mint egy kiváló regény, filozófiai mélységeiben szocio-pszichológiai kérdéseket feszeget, mindezt átgondolt logikus rendszerben, audiovizuálisan teljes műgonddal kidolgozva. A dramaturgia mozifilmek hatását is megszégyeníti ha hangulatot kell fokozni, és a feszültség gyakorta humorban oldódik. Ez van, ilyen a kémiai természete. Egy kolléga világított rá a MassEffect2 tesztjében, hogy beteljesült jóslattá vált az interaktív film. Nos erre a Bioshock alternatív befejezései - és a második rész teljes egészében - tökéletes, élő példák.
Nem szeretnék sok gyakorlati példával előhozakodni, hiszen az spoilerként hatna, inkább ártsuk bele magunkat kicsit a történetbe! A Bioshock szálát 1960-ban vesszük fel egy repülőbaleset (szerencsés?) túlélőjeként. Az atlanti óceánban alámerülő roncsok között, a vízen égő kerozintól fenyegetve egy toronyra lesz figyelmes megtört karakterünk. Természetesen nem tehetünk mást mint megnézzük közelebbről, és elámulunk (ha eddig nem tettünk volna) a csodálatos fényjátékon amit a titokzatos épület falára festenek a lángok. Belépve kezdetét veszi a varázslat. Sötétben botorkálunk, míg fel nem gyúlnak a fények, és meg nem látjuk a pazar lépcsőházat melynek falán az ötvenes évekre jellemző, –keleti gyerekként a szocreálra emlékeztető - domborművek hirdetik a tudomány, a művészet, és az ipar hatalmát. Hogy ez mit jelenthet csak sejtjük mikor belépünk az elsőre liftnek tűnő szerkezetbe (batysphere) ami alá száll velünk a tenger fenekére, hogy megpillantsuk a nagyvárost, ahol a felhőkarcolókon tündöklő fényreklámok közt cápák úsznak, és egyelőre értelmetlennek tűnő, az aranykort idéző amerikai stílusú plakátokkal találkozzunk amik ún. plazmidokat akarnak ránk sózni. Ez a város Rapture, megálmodója pedig az örök utópisztikus Andrew Ryan. Mikor szállító egységünk dokkol egy átlagos városi toronyházban, kezdetét veszi a rémálom. Beavatkozási lehetőség nélkül nézzük végig amint egy polgár agyonver egy másikat, majd emberünket is megfenyegetve továbbáll. Ekkor átvehetjük az irányítást, és egy rádióval kezünkben - amin egy Atlas nevű úriembertől kapunk utasításokat - elkezdhetjük bejárni ezt a hatalmas várost, aminek még a gondolatát is alig hisszük el. Eldobált transzparensekre leszünk figyelmesek amin az emberek szabadságukat követelték, és már biztosan tudjuk itt forradalom volt, és valami nagyon nincs rendjén ma sem. Feladat feladatot követ, ellenséges, és igen rusnya lakosok (splicer) jönnek csapatostul, és a játék során kell megtanulnunk mindent ami ebben a hihetetlen világban alapfogalomnak számít.
Big Daddy (alpha series)
Splicer
Big sister
Little sister
Megtudjuk, hogy miért lett BIO a shock: Mikor Andrew Ryan polgármester, és a Ryan Industries vezérigazgatója szabad kezet adott tudósainak, a kísérletezés egy a felszínen elképzelhetetlen irányt vett. Felfedeztek egy tengeri élőlények által hordozott anyagot, ami lehetővé teszi az emberi DNS átformálását. Ezt ADAM-nek nevezték el. Ezeken az alapokon fejlesztették ki a látásból már ismert plazmidokat, amik az embereket csodás képességekkel ruházzák fel. Tüzet gyújthatnak puszta kézzel, villámokat szórhatnak, és ezer más csodát tehetnek, ha rendelkeznek a plazmidok beszerzéséhez elengedhetetlen ADAM-mel. Itt jönnek a képbe a meglehetősen ijesztő külsejű kislányok avagy “hugik” (little sister) akik hatalmas fecskendőikkel elhunyt polgártársaikból szippantják ki az ADAM-et. Mivel ez az egyik legnagyobb érték még élő felebarátaik szemében, nehéz testőrség védelmére szorulnak. Ezt a feladatot minden esetben egy “nagy apuci” (big daddy) látja el, és kíméletlenül elbánnak mindenkivel aki fenyegeti pici lányukat. A játékos karakterének is emelt szintű feladatot jelent leszámolni egy ilyen búvárruhás szörnyeteggel, pedig sajnos gyakorta összetűzésbe kerülünk velük, hiszen a számunkra is fontos ADAM begyűjtése egyedül a kislányok elfogása útján valósulhat meg. Itt próbára teszik személyiségünket, mivel két lehetőségünk adódik minden esetben amint egy őrizetlen hugi kerül kezeink közé: megmenthetjük, vagy begyűjthetjük. A begyűjtés során meg kell ölnünk a gyermeket, míg ha megmentjük, akkor megszabadul a parazitától ami az ADAM keresésére kényszeríti, és szabadon távozhat. Jóllehet utóbbi lehetőséget választva, pont fele annyi értékes anyagot nyerünk mint a gyilkos módszerrel. Nem árulok el nagy titkot, hogy ez az elbánás meghatározza a történet végső kimenetelét is. A story briliáns, mármár túl csavaros a végéhez közeledve, hiszen feladataink során megismerjük a város minden zegzugát, laboratóriumokat, klinikákat, piacokat, parkokat, és hotelszobákat látogatunk sorra, míg meg nem tudunk mindent. Megismerjük a hugik eredetét, a nagy apucik történetét, árulások sorára derül fény, és megtudjuk hogy miért kerültünk erre az átkozott helyre, kik is vagyunk valójában. Tökéletesen megformált karakterekkel ismerkedünk meg, mint Tenenbaum doktornő, vagy a második részben Gracie Holloway.
Ez egy Jáksó szintű átkötésnek is rossz tudom, de innen kell a második epizód eseményeivel folytatnunk. Ugyanis valóban nincs nagyon más kötődés a két történet közt mint a környezet azonossága, és ez sok szakújságírónál és játékosnál verte ki a biztosítékot. Nos védelmembe kell hogy fogadjam a folytatást is. Az első rész befejezése egyszerűen nem hagy maga után elvarratlan szálat amin elindulhatnánk, így írtak egy újat, ami véleményem szerint meglehetősen jól sikerült. Ha nem lenne elég az öröm hogy visszatérhetünk Rapture városába, még a minden gamer által titkon áhított nagy apuci szerepet is megkapjuk. Drámai jelenet után, egy öngyilkosság emlékeivel fejünkben ébredünk új testünkben tíz évvel az első játék eseményei után. Ahogy a folyosó üvegfalán látjuk saját tükörképünket, ahogy kipróbáljuk minden big daddy legrettegettebb fegyverét, a fúrót, és sisakunkra csepeg a víz, ismét elkap a hangulat, ami cseppet sem kopott meg. A tenger alatt a hangulat fokozódik, hogy stílusos legyek, hiszen a tíz éve mellénk rendelt kislány már felnőtt, és telepatikus úton igyekszik segíteni küldetésünk során, ami nem más, mint hogy megtaláljuk őt. Mindenféle apucis mókában részünk lesz, legyőzve más papákat örökbe fogadhatjuk. és megmenthetjük a velük sétálgató hugikat. Persze védelmeznünk kell őket, és segítenünk ADAM-hez jutásukat, ahogy az egy igazi apuhoz illik. Ebben Eleanor (a felnőtt lányunk) kortársai és anyukája igyekeznek megakadályozni. A felnőtt hugik sajnos nővérkék (big sister) lettek, és az ő hatalmuk az egyetlen amivel egy magunkfajta alfa szériás big daddy is nehezen dacol. Főnökük, és az egész város önjelölt ura pedig Eleanor édesanyja, egy őrült pszichiáter: Lamb doktor. Kevésbé fordulatos, de annál inkább kielégítő, látványos, hangos-szagos játékban lesz részünk, és mikor azt hinnénk hogy egy ősrégi “bossfight” rendszerű főellenséggel akadtunk össze, és a célunk is teljesült akkor jön a hab a tortára. Nem volt elég embernek lenni, nem szégyellték ezt egy halott apuci feltámasztásával tetézni, végül egy ötéves hugi szemével fogjuk nézni a világot, és fény derül megannyi szemfényvesztésre, angyalokra, és rózsákra.
“Hozd el a lányod munkába” nap! Ami a Bio2 vége felé azt jelentette hogy Eleanorral karöltve - ő big sister, én pedig big daddy ruhában – gyilkolunk le mindenkit aki az utunkba áll. Ütős páros.
Elnézéseteket kell kérnem, hogy első sorban a story bemutatására koncentráltam terjedelmes írásomban, de úgy hiszem, ennek az alkotásnak ez a legfőbb előnye. Ha az érdekel hogy melyik epizóban milyen eljárással kell meghackelni az ellenséges robotokat, vagy hogy hogyan sikerült kihasználni az unreal engine nyújtotta lehetőségeket, netán meg akarjátok tudni hogy egyes telhetetlen kritikusok mekkorát csalódtak a textúrák minőségében, akkor olvassatok el egy másik tesztet is, garantálom hogy mindegyik kitér a fenti kérdésekre. Én inkább finomságokra hívnám fel a játékosok figyelmét, mint például mikor öt splicer tört rám és egy laza mozdulattal felgyújtottam egyiküket a vállamon ülő kislány felnevetett: “look daddy, marshmallow!” (nézd papa, mályvacukor!) Nos ha az ilyetén öteltek sokasága sem győz meg, hogy végigjátszd az egészet, és megismerd ezt a csodás világot, akkor az ennyire vad fantáziák, tanulságos történetek és építő jellegű felismerések tárháza talán nem neked való. Nálam a minősítés: KÜLÖNÖSEN AJÁNLOTT (HL2 közeli szint)
Tisztelt közönség [aki gondolom most még az alkotók tábora és még két fő]!
Engedjétek meg nekem, hogy előre vetítsem: az itt található majdani bejegyzések közül talán az enyémek lesznek a legkevésbé témába vágók, azonban a leginkább elvontak és "légbőlkapottak".
A bizonyos két betű: IT. IT-ről beszélünk és IT-ben élünk. Az információ technológia az a fogalom, amibe manapság minden agyament és máshová nem kategorizálható tartalmat belesűríthetünk. Összességében a hivatalos definíció: Az Információ Technológia tárgykörébe tartozik mindazon információ tárolással, továbbítással és feldolgozással foglalkozó ismeret, eszköz és kutatás, mely eléri, hogy ne foglalkozz a barátnőddel... [Mármint úgy értem, hogy ha van olyanod.]
Tőlem nem valószínű, hogy túl sok szakszerű és referenciaként elfogadható cikket/bejegyzést olvashattok majd. Őszintén megmondva nem is célom kontárkodni olyan területen, ahol magamat nem érzem 95%-ig otthon. Céljaim sokkal prózaibbak:
Az informatika az a terület, ami a leginkább a magyar focihoz hasonlít... mindenki veszettül ért hozzá, mindig mindenki jobban tudja és mindig a másiknak van igaza. Ha már digitális naplo(pó)ként terjesztem az igét, szeretnék telitömni mindent a saját szubjektív igazságaimmal. Csak hogy ízelítőt kapjatok és az összes élő programozó forogjon a sírjában:
Szeretem és pofátlanul használom Wikit, nem pajtásom a Tűzróka, Cefivel ellentétben sosem használtam szívesen Linus úr gyermekeit, és néha egészen meg vagyok elégedve a Májkroszoft sztáffal!
Fejfogásra fel! Amatőr vélemény a vérmesnagy infó érában báj mí.
Nagy a rumor mostanában az Apple körül, eddig iPad lázban égett a világ, most meg ugyebár a következő iPhone az aktuális pletykatéma. Elvileg ugyebár nyáron jön az új hardver, a pletykaháború hivatalosan azt hiszem ma délután kezdődött, elmesélem én mit hallottam a sarki közértben.
És hogy mi a helyzet az Internettel? Még nem találkoztam egy rendőrrel sem az iwiw[*] sarkán, de láttam már az üzenőfalon anyázó osztálytársakat. Nem láttam még MSN-en boltosnénit, de ne legyünk naívak! Ki szerint nem rendelhető néhány gramm fű így?!
Big Daddy (alpha series)
Splicer
Big sister
Little sister